Straub János (1893-1956) kémikus, a nyomelem neves kutatója

 

Dr. Dobos Irma

Összefoglalás:

A debreceni tudományegyetem egymásután két igen jelentős kémikus professzort adott a hidrogeológiának és a közegészségügynek.  Bodnár János után Straub János vette át a tanszék vezetését 1948-ban és a már korábban megkezdett nyomelem vizsgálatait tovább folytatta. Különösen kitűnt a golyva okainak vizsgálatában és rámutatott az ivó-, és az  ásványvíz nagy fluortartalmának káros hatására is.  Jelentős szerepe volt még az alföldi szikes tavak  kutatásában és értékelésében. 

Straub Jánosa Debreceni Tisza István Tudomány Egyetem Orvosi-Vegytani Tanszékén Bodnár János (1889-1953) professzor-társát 1948-ban váltotta, de eredményes munkája rövid időn belül korai halála miatt abbamaradt. Munkájának egy jelentős hányadát a golyva okozójának keresése tette ki és nem véletlen, hogy  azt a vízben kereste és annak jód-tartalmát még az élelmiszerekben, sőt a talajban  is sok éven keresztül vizsgálta. Munkájának fő területe az ivóvizek mellett az ásványvizek nyomelem tartalmának kimutatása és élettani hatásának megállapítása is volt. Felhívta a figyelmet az ásványvizek  nagy fluor-tartalmának káros hatására. Folyamatosan figyelte a külföldi kutatók munkáját és eredményét igyekezett a hazai viszonyokra alkalmazni. Nem csak a kutatásban alkotott sokat,  hanem mint oktató is nagy elismerést váltott ki a hallgatók körében (Szállási 1973). 

Az életút kezdete

Straub János 1893. március 21-én  Budapesten született. Édesapja, Straub Sándor neves pedagógus volt, kiváló műszaki oktató. Róla az életrajzi lexikon  így ír: „ Érdeme az iparmúseumnál az elektrotechnikai szak megalapítása és elektrotechnikai tanfolyamok szervezése”. János fia a  reáliskola  8 osztályát a IV. kerületi főreáliskolában végezte és ott is érettségizett 1911. június 24-én. A  Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán az 1911. tanév I. félévétől az 1920.-21. tanév II. félévéig 7 félévet hallgatott. Érettségi után úgy tervezte, hogy kémikus lesz, így azután  mint kémikus fejezte be tanulmányait. 1914-ben már az egyetem I. sz. Kémiai Intézetének gyakornoka  Winkler Lajos (1863-1939) professzor mellett. A világháború és a hadifogság után, 1921-ben egy évet a grázi egyetemen töltött, majd a bécsi Collegium Hungaricum tagja. 1922-ben a Budapesti Egyetem III. sz. Kémia Intézetében  tanársegéd Buchböck Gusztáv (1869-1935) professzor mellett.  Az ő megbízásából foglalkozott az ionok relatív hidratációjával. 1923. szeptember 22-én vegytan főtárgyból, ásványtan és földtan melléktárgyból bölcsészdoktori szigorlatot tett cum laude eredménnyel Doktori disszertációjának tárgya az ionok relatív hidratációjának meghatározása volt. Kémiából Buchböck Gusztáv, ásványtanból Mauritz Béla (1881-1971) és földtanból Papp Károly (1873-1963) professzornál szigorlatozott. 1952-ben  addigi tudományos munkássága és egyetemi tanári rangja alapján  a Tudományos Minősítő Bizottság 1951. évi  26. sz. törvényerejű rendelete alapján a kémiai tudományok kandidátusa címet adományozta részére. 

A kutató munka kialakulása

A debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvosi-Vegytani Intézetébe 1924-ben meghívást kapott, ahol egy évvel korábban Bodnár János (1889-1953) professzor kezdte meg az intézet vezetését. Hamar megtalálta  kutató munkájának témáját, amelyhez nagyban hozzájárult professzorának kolozsvári mikroelem vizsgálatának megismerése és ehhez a legjobb kutatási alapot  az Alföld ásványi anyag kincse, a felszín alatti ivóvíz szolgáltatta. Kutatási eredményeiről nem csak a hazai, hanem  több  külföldi folyóiratban is beszámolt.   

Miután 1925-ben megjelent a Gortvay-féle  statisztika az ország golyvás területeiről és kiderült, hogy Miskolcon az iskolás gyerekek 14,9%-a , a miskolci járásban pedig 11,5%-a  volt golyvás, éppen ezért megvizsgálta  Straub János Újhámor,  Újhuta és Óhuta község lakosságát golyva szempontjából. Részletesen elemezte a talajt, a levegőt, a forrást és a patakvizet, amit ivásra használt a lakosság (1939).  Ettől kezdve azután ezt a népbetegséget a szervezet jódháztartásával összefüggésben kutatta és ehhez a  környezet vizsgálatát minden esetben elvégezte. Ezt megelőzően igyekezett jó áttekintést kapni az ország területéről és ennek alapján különösen az iskolaköteles gyerekekről készített  felmérést. Kiderült, hogy golyvás terület a Csallóköz, Salgótarján, Miskolc, Vác, sőt a főváros is. De természetesen voltak golyvamentes területek is. Hajdú megyében 50-60 m-es, sőt 600-800 m mély, azon kívül  ásott kutakat is vizsgált és 129 ivóvízkútból csak háromban nem volt jód. A mélyfúrású kutakban  minden esetben több jódot lehetett kimutatni. A Bodahegyközség (Hajdúböszörmény közelében) vizsgálatával  mind a két kutató: Bodnár János  az ivóvizek jódtartalmával (1929), míg  Straub János az endémiás golyva biokémiai vizsgálatával (1930) foglalkozott.  A csekély jódtartalmú vízet ekkor  nem csak itt, hanem Szolnokon, Szegeden, Győrben, Veszprémben és Pápán is ismereték. Ilyenkor természetesen az élelmiszerekkel  kellene pótolni a hiányzó jód mennyiséget, az pedig napi 40-50 μg-ra tehető. Szükséges még azt is megvizsgálni, hogy a szervezet mennyi jódot választ ki, távolít el, mert annak mennyisége utal arra, hogy a szervezet jódhiányos vagy nem. Előfordult azért olyan eset is, mint  Danzigban (Gdanskban), ahol nem volt  jódhiány, mégis a gyerekek 15-35%-a golyvás volt. Úgy látszik tehát, hogy még  más tényezőnek is kell lenni, ami a golyvát előidézi, állapította meg Straub János. Amikor az ivóvíz jódtartalmát  kezdte  vizsgálni,  akkor már kimutatta  a fluort is. Az 1932-ben feltárt debreceni termálvíz kémiai összetételét  1935-ben közölte  az Orvosok és Gyógyszerészek Lapjában. A 986 m-re kiképzett  hévízkút (téves az 1611 m) percenként 1000 liter  62o C  mélységéből (naponta 2000  m3 65o C)  hőmérsékletű hévizet jelentős mennyiségű gázzal adott. Az elemzés alapján alkalikus, jódos-brómos, konyhasós hévíznek minősült és 1000 g vízben 5,607 g ásványi anyagot tartalmazott.  Az összetételből kiemelt 3 g konyhasót és a 0,4 g jódot különösen nagy jelentőségűnek minősítette a  gyógyhatás szempontjából. Sajnos a fluor meghatározása kimaradt az elemzésből.  Kiemelte a szerző a hévíz  ivókúrára való alkalmasságát is szűrés után ésCsokonai ásványvíz és Bocskay gyógyvíz néven már 1935-ben engedélyezték   palackozását. Ennek ellenére egyik forgalmazása sem tartott  hosszú ideig, pedig már az eltelt néhány év alatt  is igen kedvező eredményről számoltak be a golyvával kapcsolatos  vizsgálatokról és ezzel  a hévíz hatásáról. Az 1960-as években újból próbálkoztak a Csokonai ásványvíz palackozásával, de ez sem tartott sokáig.  Jelenleg az  Állami Gazdaság, Lentz telepén  1987-ben mélyített  K-2345. sz. 193,0 m mély kút 19 oC hőmérsékletű  vizét ismételten Csokonai néven palackozzák.

A szikes tavak vizsgálata

A hódmezővásárhelyi Kakasszéki szikes tó első vizsgálata és a debreceni neves kémikus Bodnár János és Straub János  professzor működésének hatására mind többen kezdtek foglalkozni az ország egyik jelentős gyógyhatású vizével, a felszíni sziksós vízzel. Az elkezdett jód vizsgálatát  Straub János is folytatta   és úgy látta, hogy a szikes vizeknél is célszerű a talaj vizsgálata, mert ott érvényesül a talajvíz kilúgozó hatása. Megállapította, hogy a szikes talajok között Kakasszék beszáradt sziksós tófenéken is jelentős a jódmennyiség (115 300 μ/kg, l μ=0,001 mg) és a lakosság egészségügyi állapota  alátámasztotta azt a feltevést, hogy az ilyen helyek golyvamentesek, míg a homok-területek általában golyvásak. Itt a talaj CaCO3 tartalmát 7,50, az aktív humuszt 3,40 %-nak és a benne lévő víz pH-ját 10,05-nek mérte  (Straub 1932).

Lelkesen írt a  sziksós tavak környékéről, ahol  a korábbi primitív fürdőházak helyett a modern egészségügyi követelményeket is kielégítő fürdőintézetek találhatók, mint a hódmezővásárhelyi Kakasszéki fürdőn. Ebben a munkájában már  10 helyről vett elemzésre a tó vizéből mintát, de Szegeden még többet vizsgált, így  a Fehér-, a Nagyszíksós-, a Győri-, a Szirtos-, a Kisteleki-, az Öszi-, a Domaszéki- és a Müller-sziksós tavat. Hódmezővásárhelyről pedig 8 különböző mélységből vett  vízminta összetételét közölte.   Bár már Than Károly (1834-1908)1864-ben javasolta, majd bevezette a vízelemzésnél az alkotók ionos  kifejezését, mégis sokan továbbra is sókban közölték  a vegyi összetételt. Így történt ez Straubnál is amit a mellékelt táblázat mutatja, de az már előrelépés, hogy mg-ban adja meg az alkotók mennyiségét. A táblázatból kiderül, hogy a Kakasszéki-tó vize nagy értékével kiemelkedik a többi közül. Szerinte a NaHCO3-tartalom mindenképpen előnyös a gyógykezelés szempontjából.  E munkáját kiegészítette még  a tóiszap és a tófenék talajának vizsgálatával (Straub 1936).

Az erdélyi ásványvizek mikroelem tartalma

Egyik tekintélyes és igen jelentős munkája az erdélyi gyógyvizekről összeállított nyomelem vizsgálati munkája. Ez a terjedelmes mű a Magyar Állami Földtani Intézet kiadványában, 1950-ben  jelent  meg 110 oldalon. Ebből a kötetből megtudjuk, hogy tulajdonképpen a nyomelem-vizsgálatra Fabinyi Rudolf (1849-1920), a kolozsvári egyetem professzora az erdélyi gyógyvizek radioaktivitásának és más ritka alkotóinak (Mn, Ti) meghatározásával kezdte nyomelem vizsgálatát. Ezekben a munkálatokban vett részt tanítványa Bodnár János is, aki azután az ilyen jellegű munkát tovább folytatta  és átadta munkatársának,  Straub Jánosnak.  A tervezett nagyszabású kutatási hely  Erdélyben nem valósult meg,  viszont Debrecenben sikerült egy kiváló ásványvízkutató  laboratóriumot felállítani. Ebben a kötetben az 1941-1943 között végzett vizsgálatot tünteti fel a szerző. Az 52 gyógyvíz besorolását Kunszt János által ajánlott rendszerben végezte.

Az első csoportba azokat  a gyógyvizeket sorolta, amelyekben a nátrium és a hidrogén-karbonát volt  túlsúlyban. Az így összeállított alkalikus gyógy-, illetve ásványvízen  belül a szénsavas, enyhén konyhasós és  kénes alcsoportot különböztetett meg. A második csoportba a földes-meszes vizek (Ca-Mg-HCO3), a következő a vasas vizek (Fe), majd a  konyhasós és az egyszerű vizek  csoportjába sorolta az ásványvizet. A ritkább alkotók között találtuk a jódot, lítiumot, arzént, borsavat, rezet, ezüstöt, brómot, mangánt, a radioaktivitást, a kovasavat, a titánt, a fluort és az ónt. A táblázatba foglalt vizsgált lelőhelyeket jelentős magyarázó szöveg egészíti ki. Nemrég felmerült nálunk is a fluor mérgező hatása, amelyre Straub János is utal és közli, hogy valóban a nagyobb mennyiségű fluor gátolja a fogba a kalcium beépülését, de ezt a jód ellensúlyozni tudja. A legrégibb fluor meghatározást 1880-ban Than Károly végezte a városligeti I. sz. hévízben és abban mindössze  0,069 mg-ot talált.

A következő rész az 52 lelőhely teljes részletes vegyelemzését tartalmazza ábécé sorrendben. A kémiai módszerek alkalmazását  a kötet 3. része tárgyalja, majd az irodalom zárja a monográfiát (Straub 1950). 

A fővárosi gyógyvizekről

Az ivóvíz után főként a gyógyvíz (ásványvíz) szerepelt a vizsgálatok között, amely a szikes vizekkel folytatódott és  a felszín alatti hévizekre is kiterjedt.  A  debreceni munkáját   a fővárosi gyógyvizek addig még nem vizsgált alkotója, a fluor vizsgálata követte és azt  Bodnár János professzorral 11 helyről vett mintában mutatták ki.

A megjelent dolgozatban utalnak arra, hogy bár igen sokan vizsgálták  a hazai gyógyvizeket, elkerülte a figyelmüket, hogy a fiziológiai szempontból nagyon fontos alkotót, a fluort is kimutassák.  Than Károly vizsgálatától (1880)  kezdve a sok elemzés egyike sem tartalmazza a fluort, pedig az igen lényeges, mert bizonyos mennyiségen túl már nem kívánatos, sőt káros is. Erre az észak-amerikai kutatók mutattak rá, amikor sok éven keresztül vizsgálatokkal igazolták, hogy  bizonyos mennyiségű fluor megtámadja a fogzománcot és foltos fogakat idéz elő és ez főként gyerekeknél, maradandó fogaiknál fordul elő. Tapasztalatuk szerint a literenként  1 mg-ot tartalmazó víz is már előidézheti a foltos fogzománcot különösen a meleg éghajlaton, ahol nagyobb a vízfelvétel, mint a mérsékelt vagy hideg égöv alatt. Így Indiában valószínűleg már a 0,5 mg/l fluor is kiválthatja a fogbetegséget.

Ebben az időben máshol is tapasztaltak hasonló jelenséget, így Európa  néhány országában, de hiányzik a  pontos felmérés, ahogyan nálunk is. Itthon az ország különböző vidékéről 80 kútjából és vízvezetékéből elemezte Straub János a vizet és megállapította, hogy közülük 11-ben olyan nagy fluortartalmat  talált, amely literenként meghaladta a 0,5 mg-ot, sőt kettő (Hajdúböszörmény, Törökszentmiklós) fluortartalma (0,86 és 0,80 mg)  már megközelíti az amerikai veszélyes értéket. Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a fluor igen fontos fiziológiai tulajdonságú alkotó és nem csak az ivóvíz, hanem az ásványvíz fluortartalmának ismerete is nagyon lényeges.

Az 1940-ben megvizsgált 11 budapesti gyógyvíz fluor-tartalmát  táblázatban foglalták össze a szerzők. Ebből az látszik,  hogy a legnagyobb mennyiségben a Széchenyi gyógyfürdő mindkét kútjában igen nagy a fluor-tartalom (5,14 és 4, 81 mg/l). A Zsigmondy-féle, az I. sz.  kút vizét már nem vizsgáltuk, de a II. sz.-út igen, és abban a 2011. évi vizsgálat szerint 3,4 mg/l volt a fluor-tartalom, tehát még mindig igen sok. Egyébként minden  fővárosi gyógyvíz  1 mg/l feletti fluort tartalmaz. A Than-féle meghatározás kis értéke,  a 0,07 mg/kg  1880-ban  a vizsgálati módszer különbözőségéből és még a termelt, viszonylag   kis vízmennyiségből is fakadhatott.

Straub Jánoskijelentette, ha bebizonyosodik, hogy a gyógyvizek fluor tartalma károsan hat a fogzománc fejlődésére, akkor az ivókúra céljaira használt budapesti gyógyvizeket mentesíteni kell a fluortól, illetve a káros érték alá kell csökkenteni mennyiségét. Ennek eléréséhez azonban semmilyen módszert nem ajánlott.

Ezzel egy időben vizsgálta azt is Straub János, hogy vajon a fővárosi gyógyvizek összsótartalma  változott-e az utóbbi években. Ugyanazokat a forrásokat és kutakat vizsgálta, mint amiről társszerzőjével a fluor tartalmat elemezte. Kiderült, hogy  legkevésbé a „Zsigmondy-féle”  gyógyvíz  változott,  mert 61 év alatt mindössze + 0,2 %-os az eltérés, míg az új kútnál ez 0 volt.  Jóval nagyobb volt a Császár fürdő Szent Antal-forrásnál az eltérés, még pedig – 17,8%-kal csökkent az összes ásványi anyag tartalom. A többi forrásnál és kútnál a változás –6,8 - +3.8% közötti értékek adódtak.  A gyógyvíz összetételének ilyen alakulása egyrészt a termeléssel, másrészt a felszín alatti víz hidrogeológiai viszonyaival lehet összefüggésben. Hasonló jelenséget tapasztaltunk a porózus rétegekben tárolt vízadó képződményekben is, ahol még a lényeges kationok és anionok változását is vizsgáltuk (Dobos  1994).

Felhasznált irodalom

Bodnár J.-Straub J. 1942: A budapesti gyógyvizek fluortartalmáról. –Népegészségügy, 23/11, 796-798.

Bot Gy. 1990: A Debreceni Orvostudományi Egyetem története és professzorainak  életrajza 1918-1988.  Debrecen.

Dobos I. 1994:  A hévíztároló rendszer jellege a Kisalföld északi részén. –.M. Balneológiai Egyesület és a Lumniczer Sándor Kórház.  Kézirat.

Dobos I. et al. 2012: A Dunántúli-középhegység északkeleti szárnyán kialakult  karsztos hévízrendszer nyomelem adottságai. – Budapest. 84 p.

Erdey-Grúz T. (szerk.) 1953: Akadémiai Értesítő. 60/497. 29.

Straub J. 1930: A bodahegyközségi endemiás golyva biokémiai vizsgálata. – Orvosi Hetilap, 20. 480-482.

Straub J. 1928: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma. -- Népegészségügy, 9/6, 375-385.

Straub J. 1932: Magyarországi ivóvizek és élelmiszerek jódtartalma.  III. közlemény. – Népegészségügy, 13/7. 234-244. 

Straub J. 1935: A debreceni hőforrásról. – Orvosok és Gyógyszerészek Lapja, 6 /10. 223-225.

Straub J. 1936: A magyarországi sziksós tóvizek kémiai összetétele és hasznosítása. – Debreceni Szemle,  10/11. 200-2005. 

Straub J. 1939: Miskolckörnyéki endémiás golyva biokémiai vizsgálata. 20/17, 841-851.

Straub J. 1942: Változott-e az idők folyamán a budapesti gyógyvizek (hőforrások) összes sótartalma? – Népegészségügy, 23/1, 143-146.  

SzállásiÁ. 1973: Straub János. –Orvosi Hetilap, 2551-2553.

Szerző: Dr. Dobos Irma

Euro-geológus, tud. történész

 

Csokonai Ásványvíz cimke

Fővárosi gyógyvizek fluor-tartalma

Sziksós víz elemzési adatok