A Kárpát-medence első magyar nyelvű ásványvíz monográfia szerzője

Török  József orvos és természettudós élete és munkássága

 Dr. Dobos Irma

 

Összefoglalás

A 19. század kiemelkedő ásványvízkutatói között jelentős tudományos munkát végzett Török József, egy személyben orvos, kutató és oktató. Kitűnő szakmai felkészültségét a hazai és a külföldi egyetemeken szerezte. Bár itthon nem volt lehetősége orvosi tanszéket elnyernie, az akadémiai tagsága bizonyította magas szintű  tudományos felkészültségét  és a tudomány művelését. Számos értékes természettudományi munkája mellett a két kiadást megért magyar nyelvű  ásványvíz monográfiáját tekintjük a legjelentősebbnek. .Átdolgozott, bővített  könyve 1859-ben jelent meg.

 

A XIX. század a nagy felfedezések időszaka a történelmi Magyarország területén és az különösen a reformkorban (1825–1848) a természettudományok fellendülésével, különböző társadalmi egyesületek alapításával kezdődött. Az 1830-es évektől azután egymásután alakultak ezek a szervezetek, így a Buda-Pesti Kir. Orvosegylet (1837), a „Verein der praktischen Heilkunde zu Temeshwar” (1838),  a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései (1840), a Magyar Kir. Természettudományi Társulat (1841), a Magyarhoni Földtani Társulat (1848), a Magyar Tudós Társaság (1825), később Magyar Tudományos Akadémia néven (1828). Az egyesületek azzal a céllal jöttek létre, hogy az ország természeti értékeit feltárják és  azokat magyar nyelven közkinccsé tegyék. Ezt a célt a Magyar Tudományos Akadémia, a régi és az új oktatási intézmények is messzemenően támogatták és megvalósításában kezdeményezők voltak. 

 

Török József (1813-1894)

 

Török József a Bars vármegyei Alsó-Váradon született 1813. október 14-én. A négy középiskolát Selmecbányán végezte, majd 1830-tól a debreceni Református Kollégiumban tanult tovább és még a „bölcsleti, a jogi és a teológiai” tanfolyamot is elvégezte.  Az orvosi egyetemre Pesten iratkozott be és 1842-ben doktorrá avatása után Berlinbe, majd Párizsba és Bécsbe ment, ahol az akkori orvos-professzorok előadásait hallgatta.  Doktori disszertációja úttörő volt: az első magyar orvosi kozmetikai szakkönyvet állította  össze (Cosmetica sanitati non inimica – Egészséget nem rontó szépítőszerek), amely Budán 1842-ben jelent meg. Itthon orvosként praktizált, neve ismert volt és 1843-ban sebészdoktorrá is avatták, így joggal pályázhatott az orvosi kar törvényszéki orvostan tanszéki állására, majd a diaetetikai rendkívüli tanszékére. Az  egyetemi tanári állás elnyeréséhez a bécsi egyetem tanárai  által feladott kérdéseket  magyar, latin és német nyelven kellett kidolgozni és ugyancsak három nyelven az orvosi kar előtt egy szabadon választott témáról kellett előadást tartani. Bár a vizsgán sikeresen megfelelt, a  katolikus szellemű Helytartótanács a református Török Józsefet nem javasolta egyik tanszékre sem, ezért 1847-ben elfogadta a debreceni református főiskola meghívását a vegytan, a növény- és az ásványtan tantárgy oktatására. .   Ugyanebben az évben feleségül vette az özvegy Maldényi Jánosné Polizsánszky Teréziát és 1848-ban egy lánygyermekük született. 

Az oktatás mellett orvosi gyakorlatot is folytatott különösen akkor, amikor a szabadságharc következtében megszűntek az előadások, és két honvédkórház főorvosává nevezték ki. Ezután Szemere Bertalan belügyminiszter miniszteri tanácsossá léptette elő  és a világosi fegyverletételig itt teljesített szolgálatot, majd ismét elfoglalta a tanszéket. Oktató munkájában különösen nagy figyelmet fordított a kémia tanítására. Előadásain mindig magyar szakkifejezéseket használt, de a megfelelő tudományos, műszaki szakszót is közölte.

Irodalmi munkásságát már debreceni diák korában elkezdte és első dolgozatai a Debreceni Lantban jelentek meg. Orvostanhallgató amikor elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán Magyarország közgazdaságilag nevezetes termékeiről c. munkájával a második díjat és ennek köszönhette, hogy az Akadémia levelező tagjává választotta. A pályamű  az ásványok, a növények, az állatok „gyógy- és műtani testjeit” elemzi és befejezésül a különleges kezelések okait részletezi.

Az elsődíjas pályamű

A Magyar Tudományos Akadémia  1845-ben pályázatot írt ki egy balneológiai tankönyv megírására. A pályázat így szólt: „Határoztassanak meg vegybontások s gyógygyakorlati adatok nyomán a nevezetesb honi ásványvizek gyógyjavallatai; miként lehetne azokat netalán létező hiányaikra nézve orvosrendőrségi tekintetbe használhatóbbakká tenni; továbbá adassék elő, melyekkel lehetne azok közül a külföld legnevezetesb ásványvizeit pótolni; végül említessék meg, mik történtek irodalmi tekintetben e tárgyra nézve?"

A pályázók között  volt Török József is, aki karakteres 19. századi magyar tudós. Kiváló oktató, kutató és orvos  egy személyben, aki az akadémiai pályázatot már mint főiskolai tanár, az akadémia levelező tagja nyerte el. Munkáját az 1847-i akadémiai nagygyűlés  50 arannyal jutalmazta. A következő évben a mű „A két Magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdőintézetei. Természet-, vegy-, s gyógytani sajátságaikban előterjesztve” címen Pesten jelent meg. Mivel a 2000 példány rövid idő alatt elfogyott, egy átdolgozott és jelentősen kibővített formában 1859-ben  Debrecenben ismét kiadták. A könyv a pályázati feltételeknek valóban megfelelt, igaz Török József vegyelemzést nem végzett, de a Kárpát-medencében az addigi elemzési eredményeket minden tekintetben feldolgozta.

A balneológiai irodalmat időrendi sorrendben, két részletben közölte a monográfia első oldalain. Az idegen (latin, német) nyelvűt Wernher 1549-ben megjelent munkájától  Carl  Hauer bártfai ásványvíz lelőhely feldolgozásáig, míg a magyar nyelvűt 1631-től 1859-ig bezárólag  ismerteti. A bevezetőben meghatározza a hévizet, amely 28oR-nál (35 oC-nál)nagyobb, a langyos 15-28oR (19-35 oC), míg a hideg 15oR-nál (19 oC-nál) alacsonyabb hőmérsékletű ásványvíz. Az 51o R-nál (64 oC-nál) nagyobb hőmérsékletű hévízet csak Pöstyénben és Mehádián lehet találni, míg +4o R-nél  (4 oC-nál) kisebb Máramarosban a borsai Sándor-forrás hőmérséklete. A 35 hévizű forrást kiegészítve a trencsénteplici jódos gyógyvíz legutolsó vegyelemzésével – az akkor ismert osztályozás szerint – a legrészletesebben írta le. Minden forrásnál a történeti adatokkal vezette be mondanivalóját, ezután a földtani  viszonyokat, majd a legkedvezőbb, illetve a legutolsó  vízelemzést közölte, s legvégül a gyógyászati vonatkozásokat vázolta fel. A héviz-előfordulásokat  és a hideg ásványvizek felosztását a legáttekintőbben végezte és rendszerezte.

A hévizű forrásokat  nyolc csoportba sorolta, éspedig

  • vegyileg közönyös (daruvári, stubicai, krapinai, szulinkai, szmerduchi, topuszkói, egri, borsod-tapolcai, keszhelyi (hévízi),
  • a kénes  (toplikai, mehádiai, harkányi, trencsénteplici, pöstyéni, budai, nagyváradi, alsóvácai, lajtapordányi, menyházai, magyarádi, gyűgyi, bajmóci, kapláti); 
  • az égvényes (alkáli:lipiki, algyógyi, kiskaláni),
  • keserűsós (háj-stubnai),
  • meszes(szklenói, ruszbachi, budai),
  • vasas vagy acél (szliácsi, vihnyei, lucskii, rajeci) és a  
  • konyhasós hévizek(mehádiai Herkules forrás). Kiegészítésül az  
  • iblany (jód) tartalmú hévizek  közül  a trencséni hévízet  legújabb vegyvizsgálata miatt közölte.

 A hideg ásványvizeket, a gyógyvizeket hat csoportba sorolta. Megkülönböztette  a

  • kénes hideg: (parádi, királyfiai, ajnácskői, szinyelipóci, scsavniki, czemétei, szobránci, sibói, szombatfalvi, disznópataki, joodi, hosszúmezői, brusznói, balfi, büdöskői, málnási Bugyogó, Lázárfalvi Fortyogó, torjai Sombor, kovásznai Pokolsár, gyügyi, mérei, szánti) és  
  • az égvényes hideg gyógyvizeket ( Fertő tó, Pality (Palics) tó, konyári sóstó, nyíregyházi sóstó).

A savanyú vizeket nagy részletességgel dolgozta fel a szerző:

  • Glaubersós savanyú víz ( balatonfüredi,  -Balaton tavi, ugodi, pecsenyédi)
  • Egyszerű vasas savanyú víz ( buziási, kabolapolyánai, új-lublói, parádi,)
  • Egyszerű égvényes savanyú vizek (borszéki, előpataki, lővetei, bodoki, korondi, szaplonczai)
  • Égvényes konyhasós savanyú víz (czigelkai, bikszáűdi, szolyvai, nolipinai, suliguli, ferenczvölgyi, zaizoni, szalatnyai, baczuchi),
  • Égvényes vasas savanyú víz (tarcsai, káboldi, viski, batizai, bocskó-rahói, szentgyörgyi, borvölgyi, jakabfalvi, polyáni, homoródi, előpataki),
  • Égvényes konyhasós, vasas savanyú víz (bártfai, szulini, nagy-szalóki, ránki és herleini, sóskúti, jamniczai, borsai, gloodi, közép-vissói, luhyi, kvasznii, borkúti, ploszkói, dombháti, zsélyi,korytniczai).
  • vasgálicos, timsós vizek ( parádi, gyöngyösi, erdőbényei, zoványi, mogyorósi, sárisápi, felső-vissói, rónyai, borostyánkői) és a
  • hideg  konyhasós vizek  (felső-bajomi, vízaknaki, tordai, alsó-sebesi, polhorai, szlatinai, királymezői, felső-nyéresházi, sóvári, barandai).

A keserűvizek között a jelentősek mellett a kisebb előfordulások is szerepelnek (budai, alsó-felső alapi, ivándai, esztergomi, laszinai, tűri, kis-czégi, ölvesi, novaji, mocsi). 

A források részletes bemutatását a Függelék követte- Ebben  az ország ásványvizeinek hiányosságairól és a kiadvány első kiadása óta eltelt 10 év újabb elemzési adatairól számol be, amiben a bécsi Földtani Intézet elemzői is jelentős részt vállaltak. Foglalkozik a palackozással, megemlíti az ivókúrára használt egri hévizet, bár ez a gyógymód szerinte itt is háttérbe van szorítva. A  továbbiakban az ásványvizek palackozásának hiányosságára tér ki. Szerinte „…. ügyetlenül meríttetnek, célszerűtlen üvegekbe töltenek s ezek tökéletlenül dugaszoltatnak be”.  Jónak ítéli meg a Meisner-féle csövet, amelyet Tognio Lajos módosított, de azt csak a czigelkai víz töltésére használták. Az ásványvíz merítésére a tavaszi és a nyári hónapokban „a napfelkelte előtti szép tiszta időt” javasolja azonnali töltésre tiszta üvegekbe, „mert csak így lehetünk biztosak a felől, hogy szállékony alkatrészekben veszteséget nem szenvedett ásványvíz birtokába jutottunk”. Az üvegek formáját sem találta megfelelőnek, mert éppen emiatt szállítás közben gyakran eltörtek akkor is, ha tökéletes volt az üvegek dugaszolása. Ezt Borszéken úgy oldották meg, hogy a megtöltött üveget  24 óráig nyitva hagyták és ezáltal a szénsav nagy részét az ásványvíz elvesztette (!). Azt javasolja, hogy jó erős és kúpformájú üvegbe kell tölteni, a parafadugó helyett a marienbadi dugaszolási módot kell alkalmazni, ahol a bedugaszolt üveget még viasszal ellátott vászondarabbal vagy megnedvesített hólyaggal borítják be, erősen lekötik, majd szurokba mártva és hideg vízbe dugva ez  teljesen bezárja az üveget.. A legnagyobb problémát abban látja, hogy  orvosaink a külföldi  gyógy- és ásványvizet ajánlják a betegeknek a magyar vizek helyett. Azóta sok minden megváltozott, s talán ma már orvosaink nem külföldi, hanem magyar ásvány- és gyógyvizet javasolnak a betegeknek. 

A nagy részleteséggel megírt monográfiát Zombory Gusztáv (1835-1872) 12 fürdőhely  (Balatonfüred, Bártfa, Budai Császárfürdő, Harkány, Mehádia, Parádi Csevicze, Parádi timsósfürdő, Pöstyén, Szklenó, Szliács, Szobráncz, Trencsénteplic) színes kőnyomatával tette teljessé.

Harkány fürdő

 

Debrecen sokoldalú tanulmányozása

Akadémiai rendes tagságának székfoglaló értekezését 1858-ban „Debrecen földtani viszonyai”-nak bemutatásával tartotta meg. A debreceni artézi kutak kőzetmintáit dolgozta fel  312 láb mélységig. Ebben a munkájában bizonyára némi segítséget jelentett az ugyancsak főiskolai tanár,  Csécsi Nagy Imre (1804-1847)korábbi közleménye, igaz az a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlapban jelent meg az 1843. évfolyam  egyik számában, s már ő megállapította a debreceni artézi kutak fúrásai alapján, hogy a harántolt kb. 100 m-en belüli  rétegek nem tengeri, hanem folyóvízi eredetűek A  kabai meteoritról készült  az „Értekezés a kaba-debreceni lebkőről” c. munkáját a  Magyar Akadémiai Értesítőben közölte le (1858). A kb. 7 fontot nyomó meteorit 1857. április 15-én 10 órakor esett le Kabán. A meteorit külső formáját, színét részletesen leírta  majd porrá törve megállapította, hogy az a mágnest vonzza  és szerves anyagot is tartalmazott.  A hallgatók számára írta a „Népszerű Emberélettan” c. munkája 1859-ben jelent meg.

Igen korán csatlakozott a természettudományt művelő egyesületekhez, s azokban tevékenyen részt vett. A Természettudományi Társulat 1845-ben másodtitkárává választotta, ahol  az első  évkönyvet, a  névkönyvet   és a naptárat szerkesztette. A társulat folyóiratában  „A jégkorszak nyomairól Magyarországon s különösen Debrecen vidékén”c. munkája jelent meg. A  Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyúléseinek aktív résztvevője, ahol 1882-ben a nagygyűlés alelnöke és itt  „A  Magyar birodalom eddigelé ismeretes meteoritjeiről” tartott előadást, ugyanekkor jelent meg a ” Debrecen rovarfaunája” c. műve

 A földtani és  a hidrogeológiai  munkáin kívül számos orvosi és más jellegű munkája jelent meg különböző folyóiratokban. Összességében megállapíthatjuk, hogy egy kiváló képességű,  nagy felkészültségű, sokoldalú tudós  eltérített útján is megtalálta tennivalóját és azt magas szinten tudta művelni. Debrecenben 1894. március 14-én, 81 évesen hunyt el.

 

Irodalom

Dobos I. 1979: Ásvány- és gyógyvizeink ivókúrás hasznosítása. (In: Borszéki B. szerk.: Ásványvizek és gyógyvizek) Budapest, 62-117.

Dobos I. 2010. A Kárpát-medencéről 1859-ben megjelent ásványvíz-monográfiák.-  Földtani Közlöny,. 140/3, 321-326.

Kálmánchey E. 1965: Török József (1813-1894). – Természettudományi Közlöny  96/9, 385-387.

Török J. 1859: A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdőintézetei. – Debreczenben, 288 p.

Vida M. 1994: Török József orvos és természettudós (1813-1894) halálának centenáriumára – Orvostörténeti Közlemények, 147--148/3-4, 83-90.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  •  
  •