Az „alternatív” tudományok „Kész átverés show”-ja

Prof. Dr. Sipos Pál

 

Mióta világ a világ, a „hivatalos” tudomány árnyékában mindig megtalálhatók voltak (és ma is megtalálhatóak) az ún. „alternatív” tudományok. Ki ne hallott volna pl. az okkultizmusról, asztrológiáról, az ezotéria ipar különböző termékeiről, a mágnesességen alapuló legkülönfélébb buherátorokról, az alternatív gyógyászati módszerekről, az elektrolitikus méregtelenítő berendezésekről, az energia megtakarító ketyerékről, csodatévő vizekről, és még hosszan sorolhatnánk. Nos, ezek (véleményem szerint) mind alternatívak, mert:

  • vagy olyan „törvényeken” alapulnak, amelyek a hivatalos tudomány axiómáinak (pl. energia megmaradás elve) ellentmondanak;
  • vagy a különböző, a hivatalos tudomány által ismert szakkifejezéseket nem a jelentésüknek megfelelő módon használják (pl. azt állítják a katalizátorról, hogy az energiát termel);
  • vagy a hivatalos tudomány fogalmait használják, de állításaik a hagyományos képzettséggel rendelkező szakember számára nem értelmezhetők (pl. „Az anion a negatív töltésű levegőrészecske egy atomi összetevője”);
  • vagy saját fejlesztésű, de homályosan definiált kifejezésrendszert használnak (pl. biorezonancia).

Attól azonban, javaslom, egyelőre tartózkodjunk, hogy „áltudományoknak” nevezzük őket – legalábbis mindaddig, amíg meg nem győződtünk arról, hogy állításaik a ma rendelkezésünkre álló természettudományos ismeretekkel összhangban vannak vagy azokkal ellentétesek.

 

Először is vizsgáljuk meg, mi az oka, hogy a ma embere hajlamos a „hivatalos” tudomány állításaival szembe haladva, inkább az „alternatív” tudományok felé fordulni és azok „áldásait” megvásárolni és használni.

A XX. század elején a természettudományok robbanásszerű fejlődésen mentek keresztül, gondoljunk csak az elektronika, a kvantummechanika, a szerves kémia akkoriban elért eredményeire. Akkoriban (joggal) azt gondolhattuk, hogy a természettudomány a társadalom által felvetett összes kérdésre egyértelmű és megnyugtató válaszokat fog majd adni és ezzel az emberiség legnagyobb problémáit (népesedés, energiafelhasználás, egészség, élelmezés, stb.) meg fogja oldani. Ma már tudjuk, hogy ez (legalábbis az akkoriban prognosztizált formában) nem sikerült. A tudomány (természeténél fogva) egy-egy válasz kidolgozása során újabb, megválaszolatlan kérdések tömegét veti fel – határozott válaszok helyett inkább további dilemmákat „termelve”. A hétköznapi ember számára ma már követhetetlen a technika fejlődése. 100 évvel ezelőtt pl. egy egyszerű polgári háztartásban csupa olyan tárgyakkal találkozhattunk, amelyeknek mindenki számára ismert volt a működése, amelyeket, ha elromlottak, szét lehetett szedni és meg lehetett javítani. Ezért aztán ezek a tárgyak akár apáról fiúra öröklődhettek is – mert időtállóak voltak. A modern kor tárgyai nem ilyenek. Működésüket általában nem ismerjük. Szétszedni szét tudjuk őket, de összerakni már nem. Javítani nem lehet őket. Ha elromlanak, eldobjuk őket és veszünk helyettük másikat. De hát nem is szükséges, hogy tudjuk, mi van ezekben a „fekete dobozokban” – a használatukhoz (pl. mobiltelefon) működésük ismerete nem szükséges. Meg aztán, lássuk be, idő sincs arra, hogy szemlélődéssel (vagyis: a körülöttünk lévő világ, a valóság működésének megismerésével) vesződjünk.

Modern társadalmunk polgára korábban nem tapasztalt információzuhatagnak van kitéve – ha akarja, ha nem, minden irányból, kéretlenül is jön, áramlik, szakad rá az információ. 20-30 évvel ezelőtt nagyon más volt a világ: az információ megszerzéséért még komoly erőfeszítéseket kellett tenni, utána kellett annak járni. A ma emberének meg pontosan hogy arra kell működőképes stratégiákat kidolgoznia, hogy hogyan zárja ki az életéből a „nem kívánt információkat”. Az internet tálcán kínálja az „adatokat” és „tényeket” – de annak megítélésre, hogy azok hitelesek vagy nem, a most felnövő generáció már nem mindig képes. Az internetről az információk bármikor lehívhatóak, ezért azokat nem szükséges megtanulni – pedig az elvont gondolkodáshoz nagy szükség lenne erre. Az internet képi világa pedig kifejezetten hátráltatja a fogalmakon, elvont gondolatokon alapuló, absztrakciót igénylő természettudományos problémamegoldást. További gond, hogy a képi gondolkodás és az információkkal való túlterheltség miatt a középiskolások és egyetemisták ingerküszöbe megnőtt. Napi tapasztalat, hogy a természettudományos tárgyak tanítása során egyszerűen nem tudjuk elérni a hallgatóság ingerküszöbét – ők a Harry Potter és Lady Gaga „sebességéhez” vannak hozzászokva, mi pedig a katedráról csupán a „Tüskevár” tempóját tudjuk nekik adni…

A média a természettudományokat gyakran a bajok forrásaként és nem a „haladás zászlóvivőjeként” jeleníti meg. Az újságokban és a TV-ben hemzsegnek a hamis természettudományos sztereotípiák. Természetes-, vegyi, rákkeltő-, mérgező, stb. anyagokról beszélnek, azt sugallva, hogy az anyagi világ nem egységes, hogy pl. a „mesterséges” anyag más, mint a „természetes”, hogy van a gonosz „vegyi” és a barátságos „nem vegyi” anyag. Pedig a valóság az, hogy gyakorlatilag bármilyen anyaggal lehet rákot kelteni vagy mérgező hatást elérni, ha megfelelő módon illetve dózisban adagolják…

Összegezve tehát ma, úgy tűnik, kifizetődőbb szépnek, mint okosnak lenni, és egyáltalán nem divat a természettudományos műveltség és nem „ciki” a tájékozatlanság. Ha ehhez még hozzáadjuk a hazánkban drámai módon lecsökkentett természettudományos óraszámot a közoktatásban, érthetővé válik, hogy a hétköznap embere bizony elfordult a természettudományoktól.

Nem is csoda ezek után, hogy napjainkban az „alternatív” tudományok jelentős teret nyertek a „hagyományos” tudománnyal szemben. De miért is? Nos: az alternatív tudományok éppen azt ígérik, amit a természettudományok (úgy tűnik!) nem tudtak „szállítani”, vagyis, egészséget, szépséget, gazdagságot, boldogságot, a jövő titkait. Mindezt persze azonnal, nulla erőfeszítéssel, de legalább (sok) pénzért. Az alternatív tudományok „eredményeit” nem szükséges megérteni vagy értelmezni, elegendő (és szükséges is) feltétlenül hinni bennük. Fontos látni azt is, hogy a fogyasztói társadalomban tudományos meggyőzést kiszorította a piaci meggyőzés, vagyis a marketing. A marketing költségek a hagyományos gyógyászatban a gyógyszer teljes bekerülési költségének 30%-át, a természetgyógyászatban 90%-át teszik ki. Vagyis az áru értékét ebben az összefüggésben nem a hasznossága, hatásossága hanem az eladhatósága határozza meg. Amit megvesznek, az jó is… Aztán az „alternatív” tudomány hívei gyakran hivatkoznak arra is, hogy a hivatalos tudomány gáncsoskodik, hogy a nagyipari lobbik tudatosan megakadályozzák az „új” eredmények alkalmazását. Következésképpen az alternatív tudományok képviselői korunk Robin Hood-jai.

Az SZTE Szabadegyetemi előadássorozatában nemrég szerencsém volt néhány alternatív tudományos eredményt részletesen „kivesézni”. A közelítés az volt, hogy nem azt vizsgáljuk meg, vajon egy ilyen termék működik-e vagy nem, hanem, hogy az, amit a forgalmazók a termékleírásban portékájukról állítanak, összhangban van-e a természettudomány ma elfogadottnak tekinthető alaptörvényeivel.

Az oxigénnel dúsított vízről pl. azt állítják forgalmazói, hogy abban hétszer annyi oxigén van, mint a közönséges vízben, hogy az oxigén ionfizikai kötéssel vegyül a vízzel, és hogy az ilyen vizek számos, egymástól független tünet egyidejű kezelésére alkalmasak. Nos, ilyet, hogy ionfizikai kötés, a modern természettudomány nem ismer. Ha hétszer annyi O2 is van egy ilyen termékben, mint a közönséges vízben, még mindig 30-40 liter ilyen vizet kellene meginnunk ahhoz, hogy annyi oxigén kerüljön a szervezetünkbe, mint egy mély lélegzettel. De a fő gond, hogy semmi bizonyíték nincs arra, hogy az oxigén a gyomron keresztül fel tud szívódni – kopoltyúnk ugyanis még ott sincs.

Aztán itt van a pí-víz, a csodavizek nagy klasszikusa. Még az is kétséges, hogy a Yamashita nevű japán professzor, akinek a pí-víz „felfedezését” tulajdonítják, egyáltalán létező személy volt (neve ugyanis kb. olyan gyakori Japánban, mint nálunk a Szabó vagy a Kovács). A termékleírás szerint egy 7 fázisú tisztítóberendezés alakítja át a közönséges csapvizet pí-vízzé, ami „fizikai szempontból jelentősen különbözik az általánosan felhasznált ivó- és forrásvizektől, és nagyon hasonlít testünk saját sejtvízének összetételére”. Annak, hogy valóban léteznek-e ilyen fizikai különbségek, egy fiatalokból álló csapat, a parajelenségekkel küzdő Parajfalók klubja (http://www.zotyo.hu/para/parajfal.htm) utánajárt, és megállapították, hogy a csapvíz és a pí-víz semmilyen fontos fizikai tulajdonságukban nem különböznek. Egy másik független forrásban, az Interpress Magazin hasábjain (2010. aug.) Prof. Fábián István jutott arra a következtetésre, hogy „Nem ismert olyan forrásmunka, amely a pí-víz különleges tulajdonságaival kapcsolatos megállapításokat alátámasztaná.” és hogy az valószínűleg „…sima csapvíz, amely, ha szerencsénk van, nem szennyeződik el a vízkezelési eljárások során…”

Nézzük most meg a manapság nagyon népszerű mágneses vízkezelő berendezéseket. Ha egy állandó mágnessel pl. vizet „kezelünk”, az legföljebb a víz H-atomjainak protonjait „állítja sorba”, de az is csak addig, amíg azok a mágnes közvetlen közelében tartózkodnak: amint kikerülnek onnan, 10-12 másodperc alatt visszaáll az eredeti „rendezetlenség”. Ha tehát valaki azt állítja, hogy a mágnesezés hatására a víz klaszteres szerkezete megváltozik és úgy is marad, az valótlanságot állít. Mint ahogyan az is, aki azt mondja, hogy állandó mágnessel az „összegubancolódott” gázmolekulák „szétfésülhetőek”, ami aztán megnöveli földgáz fűtőértékét. Ezzel a szétfésülős módszerrel pl. a tűzifa fűtőértékét is meg tudnánk növelni, egyszerűen úgy, hogy jó apróra felvágjuk. Arról már nem is beszélve, hogy a gázhalmazállapot egyik alapvetése, hogy a gázmolekulák nincsenek egymásba gabalyodva…

Nemrég egy elektrolitikus méregtelenítő berendezés (gyakorlatilag egy vizes lábfürdő) jelent meg az „alternatív” gyógyászati piacon, ami gyengeáram segítségével „kiszívja” az emberi test különböző részeiben lévő toxinokat. A víz elszíneződése az éppen megtisztuló testtájra jellemző, az epe sárga, a máj zöld, a lép piros színnel „tisztul”. A berendezést egy kontrollkísérlet buktatta le: a lábfürdő akkor is elszíneződött, amikor a páciens bele sem tette a lábát. A ketyere két vas elektródot tartalmazott, amit gyenge árammal elektrolizáltak; az anód oxidációja során különböző vas-vegyületek (oxidok és hidroxidok) képződtek, amelyek, a vas kémiai állapotától függően, a szivárvány összes színét felvehetik és fel is vették.

Búvópatakként újra meg újra előkerül a médiában a vízmeghajtású autó ötlete. Azt tudjuk, hogy pl. durranógáz bevezetés hatására a robbanómotorok kopogása csökkenthető, és hogy a rallymotorosok vízgőz kontrollált bekeverésével növelik motorjaik teljesítményét. De vajon a víz elégethető-e? Jó lenne, ha az lenne, de tudjuk, hogy nem az. (Ha valaki azt gondolja, hogy ilyen badarság senkinek nem juthat eszébe, kérem, látogassa meg az alábbi honlapot:http://www.tudatossag.com/). Azt tanítjuk, hogy a víz nem éghető, az égést nem táplálja, és legföljebb magas hőmérsékleten bomlik el, hőelnyelő folyamat közben. De mi van akkor, ha a vizet elbontjuk, és tisztán durranógázzal hajtjuk meg az autót? Nos, ez sem rossz ötlet, de a víz elbontásához legalább annyi energia befektetése kell, mint amennyi energia a durranógáz elégetésekor legfeljebb nyerhető. Vagyis az örökmozgó felfedezése lenne ahhoz szükséges, hogy a vízmeghajtású autó működjön. Az pedig egyelőre várat magára.

Az alternatív egészségügyi termékek piacán nemrég megjelent a turmalin nanokristályokat tartalmazó egészségügyi betét. A turmalin (állítólag) anionokat termel, ami (idézet) „elősegíti a sejtanyagcserét, növeli az életerőt és étvágyat. Tisztítja a vért és nyugtatja az idegeket, ezért a levegő vitaminjának is nevezik. Az anionok, negatív töltésüknek köszönhetően megtalálják, és magukhoz vonzzák a káros baktériumokat, pozitívan töltött vírusokat, és nem utolsó sorban a szabad gyököket, ezeket semlegesítik, fertőtlenítik a környezetet és segítenek elkerülni a gyulladások kialakulását.” Könnyű utánajárni: a turmalin boroszilikát féldrágakő, kedvelt ékszeripari alapanyag, keménysége a Mohs skálán 7-7.5, dörzsölés hatására elektromos töltésre tesz szert. Anionokat nem bocsát ki. Ugyanakkor az anionok között található számos mérgező  (pl. CN-, CrO42-, BrO3-, stb.), sőt, olyan szabadgyökök is ismertek (pl. O2.-), amelyek maguk is anionok!

Utolsó példánk az ezüstkolloid, amiről a forgalmazók az alábbiakat állítják: „Mellékhatása nincs. Diadalmenetét a gyógyszeripar érdekei megállították, mert az  antibiotikumokkal többet lehetett keresni… A kollodiális ezüst katalizátorként működik. ... hatására a testnedv (víz) átrendeződik, szervezetünk pedig ezt a kiváló struktúrájú vizet használja fel feladatai ellátásához. Az ezüst elektromágneses tulajdonsága zavarja a kórokozókat, kitaszítja azokat. Szinte mindent gyógyít…” Ezzel szemben mi az, amit tudunk az ezüstkolloidról? Az ezüst baktérium- és gombaölő hatása ősidők óta ismert (pl. szemölcsirtás, szemgyulladás kezelése). Túladagolása esetén a bőr kékesen elszíneződik (argyria). Ismertek halált okozó ezüst túladagolási esetek is. Tény, hogy bizonyos esetekben hatásos, de komoly mellékhatásai miatt nem ajánlott az alkalmazása – van helyette sokkal hatékonyabb gyógyszer. A hatás-részecskeméret összefüggés pedig (hiszen a nanométeres tartományba eső részecskékről van szó) mind a mai napig tudományos vita tárgya.

Nemrég egy Stöckert Gábor nevű újságíró az alábbi bonmot írta: „…egy hülyeség rövid és

egyszerű lehet, ám annak cáfolata általában hosszú és bonyolult.” Jogos a két pont! Világunk tele van kétes értékű alternatív tudományos eredményekkel. Töredéküknek sem tudunk a szükségesnek nevezhető alapossággal utánajárni.

Hogy jó-e nekünk az alternatív tudomány vagy nem jó – nehéz megítélni. Egyrészről még a legnagyobb tudományos felfedezések is alternatív tudományként kezdték. Hiszen ki gondolta volna, hogy Galvani békacombos kísérletei az elektronika alapjául fognak szolgálni? Vagy hogy Einstein tömeg-energia ekvivalencia képlete az atomkorszak jelképévé fog válni?

Én ezért azt javaslom, hogy az alternatív tudományok elemzése és értékelése során mindenekelőtt használjuk a józan eszünket és próbáljunk meg három viszonylag egyszerű alapelvet betartani (és azok betartására biztatni a tanítványainkat is), mégpedig:

1. Legyünk elfogulatlanok, vagyis nyitottak a mieinktől eltérő, esetleg azokkal ellenkező gondolatok iránt;

2. Legyünk következetesek, vagyis szívósan és kitartóan ragaszkodjunk a rendelkezésre álló tényekhez és a tudomány által is igazolt ismeretekhez;

3. Őrizzük meg intellektuális lélekjelenlétünket, vagyis hogy elfogulatlanul és tudományosan alátámasztott ismeretek alapján megvizsgálva mások állításait, képesek és hajlandók legyünk azokelfogadásáról vagyvisszautasításáról hitelesen dönteni.

 

Prof. Dr. Sipos Pál, 

Szegedi Tudományegyetem

 

Cikk az „A kémia tanítása” című folyóiratban jelent meg 2011-ben. A Szerző és a Mozaik kiadó engedélyével.