Kétezer év a Kékkúti ásványvíz életében

Dr. Dobos Irma

 

Összefoglalás

 

Az ásványvíz hasznosításának legmaradandóbb emlékeit a római kor sírkövei, oltárkövei és egyéb építményeinek maradványai  tanúsítják. A Káli-medencében  Kékkút község területén is több sírkő, oszlop és oszlopfő került elő. A legjelentősebb a villa rustica maradványa. A római birodalom felbomlása után  csak igen későn a XVIII. században figyeltek fel ismét a természetes forrásokra. Kékkút életében a nagy változás 1907-ben következett be, amikor az Anna-forrás palackozása megindult. Sokat lendített az ásványvíz életében az 1921-ben egy  kis mélységű kú, a „Theodóra-forrás” létesítése. Az 1949. évi államosítás és az utána következő évek sem hozták meg a kellő eredményt, felfelé ívelő útját 1976-ban a Badacsonyvidéki Pincegazdaság indította el. Rohamos fejlődése a privatizációval tovább folytatódott és különösképpen  1993-ban vett nagyobb lendületet,  amikor a részvények többségét egy angol cég megvásárolta. Azóta változatlanul külföldi cég tulajdonában van az ásványvíz termelés, és piacvezető szerepet vívott ki magának. Ma már több fúrt kútból nyeri a nagy mennyiségű ásványvíz palackozásához szükséges  ásványvizet.

 

A Balaton-felvidék tájképileg egyik különösen kiemelkedő területe a Káli-medence, amelynek földtani és vízföldtani adottságait a korábbi évszázadokban igen sok  kiválóság vizsgálta. Id. Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő megalapozó elméletét  számos kutató további adatokkal kívánta  bizonyítani, illetve vizsgálatokkal alátámasztani. Míg a  két tudós  a Balaton-felvidéket abráziós eredetű peremnek tartotta, addig a 20. század második felében inkább a tektonikus eredet mellett foglaltak állást a természettudósok.

A Káli-medence központi részéhez tartozó 6 község egyike Kékkút. Ide tartozik még Kővágóörs, Köveskál, Szentbékkála, Mindszentkálla és Salföld. Jelentős geológiai, botanikai értékei miatt tájvédelmi körzet és már 1956-ban védetté nyilvánították Kővágóörsön a pannóniai korú, 3-4 millió évvel ezelőtt keletkezett kvarchomokkőből álló páratlanul szép kőtengert.

Az egységesnek tűnő medencét számos törés szabdalja fel és ezek a törések a legidősebb képzódményeket  is érintette. A permi rétegek a legidősebbre, a  fillitre települnek, majd a triász képződmények zárják a mezozoos korúakat. Kékkút földtani felépítéséről az első tájékoztatást az 1. sz. fúrás, a „Theodora-forrás” adta, amelynek helyességét az utóbbi időben több kisebb és nagyobb mélységű termelő és megfigyelő kút rétegsora is alátámasztotta.

A vízföldtani kutatás nyomán az a vélemény alakult ki, hogy a szénsavas kalcium-magnézium-hidrogén-karbonátos ásványvízű források  szerkezeti vonalak mentén jutnk a felszínre. Ilyeneket találunk Kékkúton és a Káli-medence több helyén. Ezek a források a települések kialakulása óta szolgálják az itt lakók,  később a „Theodora-forrás” palackozott ásványvize  belföldi  vízigényének a kielégítését.

A források nem nagy hozamúak, s ennek legfőbb oka, hogy az ásványvíz a kevéssé karsztosodott, kevés víz tárolására alkalmas alsó-triász mészkőből származik, és emellett a források vízhozamát nagymértékben befolyásolják a meteorológiai viszonyok. Az ásványvíz jelentős szénsavtartalmát a legnagyobb valószínűséggel utóvulkáni hatásnak kell tulajdonítani, bár ezzel kapcsolatban is megoszlik a kutatók véleménye.

 

Rómaiak Kékkúton

 

A Kr. u. az  I-IV. sz. alatt a Balaton környéke és az egész dunántúli terület Pannonia,  Erdély pedig Dácia néven a római birodalom része volt. Az északra vezető két fő útvonal közül a „borostyánkői út” a mai osztrák határrészen futott és eljutott a Keleti-tenger partjáig. Ezen szállították a borostyánkövet Itáliába. A másik fontos útvonal ugyancsak a tenger felől indult, majd Horvátországon keresztül a Dunántúlon a Kapos-völgyén át a Balaton déli oldalán, de attól jóval délebbre  haladt  Ságvárig.

Tib(erius) Iul(ius) Facundus sírköve

A Balaton-felvidék és környéke e két útvonal közé esett ugyan, de nem csak leágazások, hanem több  út is vezethetett ezen a területen, az utak mellett pedig igen sok település alakult ki. A Balaton északi oldalán a római út a hegyek között húzódhatott, de a birodalom  felbomlása után elvesztette jelentőségét. Ez az út Cserszegtomajtól indult, a Káli-medencét átvágta, majd tovább folytatódott és Baláca-puszta érintésével Várpalotán és Csákváron keresztül érte el Óbudán Aquincumot.  Kékkút  már az I. században jelentős település, ezt bizonyítja, hogy Fuscianus Tiberius Iulius veterán(us) katona polgárjogot kapott, akinek sírkövét sikerült megmenteni. Az első sírkövek formáját és díszítését a katonák hozták Észak-Itáliából. A római kőfaragó mesterek munkáját hamarosan átveszik a helybeliek, a bennszülöttek. Az I. és a II. század fordulóján Adiutor felszabadított rabszolga egykori gazdájának, C. Ingenua részére állított sírkövet. Még két ilyen sírkő ismert Kékkútról, kialakításuk eltér az eredeti mintázástól, az utánzás a bennszülött lapos, fafaragásra emlékeztető domborműre utal. Az egyik legjelentősebb régészeti emlék a villa rustica, amelynek rekonstrukciós rajzát Sági Károlytól ismerjük. Ezen kívül a római település  több nyomát lehetett megtalálni, így vaskaszát, oltárkövet, oszlopot és oszlopfőt. 

Kékkút és környékének régészeti feltárásai, különösképpen a római kori maradványok számos feltételezésekre adtak lehetőséget. A valós vagy nem létező személyek és  események  a legendák egész sorát eredményezték és ezek nem csak a szakirodalomba, hanem az ismeretterjesztésbe  és  a médiába is  bekerültek. Ezt különösképpen alátámasztotta és elősegítette az egyik forrás, amit később palackoztak is, amely  az Anna nevet kapta és ebből Tiberius római császár feleségére, Eugeniára, majd az 1. sz. kutat a kémikus Theodora névvel illette, ebből pedig Justinianus bizánci császár feleségére következtettek, aki eredményesen fogyasztotta a kékkúti ásványvizet. Ezek a legendák mindaddig tartották magukat, amíg a jeles helytörténész (1997), majd a tudománytörténész (1999) igen részletes kutatással fel nem tárta  a képzelet szülte  történetek tarthatatlanságát. 

Annyi bizonyos, hogy a rómaiak nem csak a meleg, hanem a  hideg forrásvizet használták, így a község  területén a 3 forrást, köztük az 1900-as évek elejétől, közel 20 éven keresztül palackozott „Anna-forrást”.

 

Természettudósok beszámolói Kékkútról

 

A római birodalom felbomlása után a népvándorlást, sőt a honfoglalást követő évszázadokból nem maradt fenn jelentősebb tárgyi, vagy írásos emlék a kékkúti forrásokról, működésükről és használatukról. Hogy Kékkút milyen néven szerepelt a rómaiaknál, arra ez idáig semmilyen adatot nem találtunk. A korai középkorban „Kukut” után „Kőkút” a kővel burkolt kút, forrás”(1356) főnévből keletkezett (Kiss 1980). A törökök négyszer is felgyújtották a falut és csak 1696-ban említenek a feljegyzések 8 jobbágy és 5 „háznép zsellér” lakost. A község először 1749-ben szerepel Kékkútként.

Az 1700-as években kezdődik az ország olyan irányú felmérése, értékeinek számbavétele, amikor néhány kiváló gondolkodó és tudós úgy látta, hogy akkor segíti az  országot újjáépíteni, ha gazdasági, társadalmi szinten összegyűjti és felméri az ország javait, rámutatva a hiányosságokra, megkönnyítve ezzel az ország vezetőinek munkáját. Ehhez nagymértékben hozzájárultak a francia enciklopédisták törekvései is. A hazai kezdeményezők közé tartozott Bél Mátyás, Kitaibel Pál és Vályi András. Ez a század tulajdonképpen a fellendülés kezdeti időszaka. Polihisztorok, geográfusok, botanikusok, kémikusok és orvosok  foglalkoznak az ásvány-, illetve a gyógyvizekkel. Különösképpen kiemelkednek az országleírások földrajzi, földtani, ásvány-, növény-, állattani és vízrajzi tekintetben.

Bél Mátyás (1684-1749)  pozsonyi evangélikus lelkész és tanár, polihisztor. Fő műve a Mikoviny Sámuel megyei térképeivel kiegészített „Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica” (1735) a magyar földrajz- és történelemtudomány egyik legfontosabb forrása. A Balaton-felvidéki megyék fordítása Lukács Károly 1943. évi  munkája. Zala megyéről így ír Bél Mátyás: „Két szénsavas forrása van a vármegyének … ezek közül a jobbik Füred, a másik, a Kékkút mellett fakadó gyengébb ennél, kékes színű és a helységnek ez adta a nevét. Noha jóízű víz bugyog fel a forrásból, nem tudom miféle vízerek, szivároghattak bele, melyet elrontottak, de mindamellett azok, akik megszokták, elég jólesően fogyasztják.” 

Bél Mátyás munkájának mintegy folytatása és tovább fejlesztése Kitaibel Pál (1757-1817) orvos, egyetemi tanár nevéhez fűződik. Gyűjtőmunkája során 150 vízelemzést végzett és a kékkúti  elemzési eredménye a „Hydrographica Hungariae”  c. munkájában meg is jelent.

A század végén Vályi Andrástól „Magyarországnak leírása”  c. mű (1799) 3 kötetben jelent meg és a II. kötet 329. oldalán a következőt írja. „Kékkút. Magyar falu Szala Várm. Földes Ura a’ Győri káptalan, lakosai katolikusok, fekszik a’ Tapoltzai járásban, legelője szűk, savanyúvíz forr határjában, eredő gyanánt tsekély bokros helye vagyon keresettye, boraiból, szántó földgyeinek egy nyomásra középszerű, másika pedig sovány”.

Az 1789-ben kiadott közigazgatási térkép szerzője valószínűleg Heinrich von Schwaberger és a J. M. Korabinsky-féle atlasz (1790) csupán a községet jelzi. Különösen szépen kidolgozott viszont Tomasich Johanes  „Szala vármegyéről” készített színes 1:417680 ma. rézmetszetű, Bécsben kiadott és Festetics Györgynek ajánlott közigazgatási térképe (1799). Ezen Kékkutat pohárral jelöli a szerző, míg az ezt megelőző, 1792-ben kiadott ugyancsak színes 1:72400 ma. közigazgatási térképen a község mellett templom, kancsó és „Acidulae” felirat szerepel.

A Helytartótanács rendeletére Lipszky János (1766-1826) térképész, katonatiszt felmérte Magyarország határait és belső területének egy részét. A Zala megyére vonatkozó részt 1799-ben készítette, amelyen Kékkút község mellett a „savanyú ásványvíz” latin szövegel olvasható.

Minden bizonnyal Póka Antal Zala megyei földmérő készített, és csak kéziratban maradt meg  egy térképe, de az ásványvíznek igen nagy jelentőséget tulajdonított a szerző, mert az 5 helyen előforduló forrásról részletes leírást adott, így többek között: „Kékkútnál, melly nem a tulajdonképpen való Balaton parton fekszik ugyan, hanem Kékkúti helység alatt a Bornóti Bozóttól északra, egy csendes emelkedésű dombon itt lehet látni Szentgyörgyi Horváth Sigmond Eő Excellenciája által elkezdett ferdő ház, és más épületeknek félben szakadt falainak maradványait”.

 

Kékkút az  ország  ásványvíz-térképein és a monográfiáiákban

 

Az első ásványvíz-térképét Deutsch Ferenc József temesvári főorvos állította össze a Kárpát-medencéről német(1847)  és magyar nyelven (1849), de csak azokat jelölte, amelyeknek szerinte kémiai vizsgálata volt. A 70 előfordulás között Kékkút nem szerepelt, valószínűleg azért mert nem tudott róla, pedig  akkor már Kitaibel Pál munkája megjelent.

A következő térképet Zsigmondy Vilmos (1821-1888) bányamérnök kezdeményezte az 1878. évi párizsi világkiállításra, s ennek mellékletét képezte  Lengyel Béla (1844-1913) kémikus, egyetemi tanár könyvecskéje, amely az ország ásványvíz előfordulásait tartalmazta. A kékkúti ásványvizet  helytelenül az alkálikus ásványvizek  csoportjába sorolta. Miután a térkép valószínűleg kéziratban maradt, s jelenleg még  egyetlen példányról sem tudunk, előfordulhat,  hogy a térképen is szerepel a község ásványvíz-lelőhelyként.

A francia nyelvű könyvecske arra ösztönözte Bernáth József (1833-1894) természettudós kémia szakos tanárt, hogy egy több adatot tartalmazó térképet és magyarázót állítson össze.   Az 1881-ben kiadott térképén Kékkút úgy szerepel, mint „ismeretlen természetű ásványvíz”. A nemzetközi szinten is kiemelkedő ásványvíz- és fürdő-térkép Chyzer Kornél (1836-1909) orvos szerkesztésében sajnos Kékkutat nem említi (1886).

Számolócédula az 1920-as évekből

 

Számos  ásványvízzel foglalkozó szakember kitűnő munkája jelenik meg a XIX. században, de ezek legtöbbje legfeljebb megemlíti a kékkúti ásványvizet anélkül, hogy részletesebben foglalkozna vele. Ezek közé tartozott Wachtel Dávid ésTörök József is. Fényes Elek 1851-ben megjelent „geographiai” szótárában már jóval részletesebb leírást találunk. Azt írja, hogy „De fő nevezetessége savanyúvíz-forrásából áll, melly kővel rakatott ki s a falutól keletre esik. Nem kifolyó, de könnyen azzá lehetne tenni. Vize könnyű italú, erős orrtekerő, közelíti a füredit, csakhogy színe kevéssé kékes. A kút  fala világosabb sárga iszappal van bevonva, mint a füredié. ” Lengyel Dániel  „Fürdői zsebkönyve” először utal a község határában talált „római régiségekre”. Sajnálja, hogy a „Kegyes-rendi szerzet fürőházakat nem építtet ezen forrás mellé. Vannak e környékben kénköves s más ásványforrások is, mellyek mind bővölkednek szénsavszesz dolgában”. Hunfalvy János (1820-1888) kiváló földrajztudós fő művének III. fejezetében Kékkút kénes, vasas, sós vizét említi.

Id. Lóczy Lajos a Balatonról és körrnyékéről készített térképén Kékkút mellett a gémeskút és a savanyúkút felírás az „Anna-forrás” helyét jelöli. A Balaton monográfiában  azt írja: „Még egy szénsavas forrás van a vidéken, és pedig  Kékkút mellett,a Kővágóörs felé vivő országút mentén, törmelékekkel elfedett területen bugyog fel közel a veres homokkő északi határához. Néhány év óta foglalva van és palackozzák”. A „Balatonkörnyék forrásai” c. fejezetben említi, hogy „A savanyúvizek között csak a balatonfüredi és a kékkúti kerül jelenleg forgalomba.”

 

A savanyúvíz-palackozás első időszaka

 

A kékkúti ásványvizet az 1921. évi „Theodora-forrás” létesítése előtt „Kékkúti Anna-forrás víz” néven kezdték palackozni, s előtte majdnem kizárólag csak a helyi lakosság fogyasztotta. Az erdélyi „borvizes” gyakorlathoz hasonlóan minden bizonnyal itt is előfordult, hogy vizes pokróccal letakart hordókban, szekéren szállították a környék településeire, ahol ilyen jellegű ásványvízhez a lakosság nem jutott hozzá.

Látványos plakát az Anna-forrásról

A kitűnő ízű  víz híre eljuthatott Pápára is, ahol a Lang Mayer és Fia cég Kékkút községtől bérbe vette a savanyú forrást, amelyre palackozót épített, s 1907-ben már meg is kezdte az ásványvíz forgalmazását, miután a Belügyminisztériumtól a 77211/VII. b. sz. alatt az engedélyt megkapta. Korabeli adatok szerint az ízléses, szép címkével ellátott 1 és 0,5 l-es palackba töltött ásványvíz mennyisége 1907 szeptemberéig mintegy  60 000 üveget tett ki. A közegészségügyi főfelügyelő  ellenőrzése során több kifogásolni valót talált az üzemben, aminek kijavítását már a bérlő nem tudta vállalni.  1909 végén  Tolnay Lajos és társa megvásárolta a palackozót és tovább folytatta a palackozást.

Tolnay Lajos sikeres bádogos mester volt Tapolcán, s talán éppen ezért vállalkozott újabb cég alapítására. Az eredeti Anna-ásványvíz nevet meghagyva, címkét, újsághirdetést és látványos plakátot is kibocsátott a tulajdonos az üzlet fellendítése érdekében. Az tévedés, hogy Than Károly kémikus, egyetemi tanár is elemezte az ásványvizet, amely a címkén az elemző Szilágyi Gyula magántanár véleményéből is kiderül Ő csak a Than-féle csoportosítás szerint a „földes savanyú vizek” közé sorolta be az „Anna-forrás vizet”.

A Magyar Fürdő-kalauz kedvelt asztali borvíznek minősíti, amely tiszta, baktériummentes és egészséges. Az orvosok „cukorbetegség, vérszegénység, vesebaj és mindennemű emésztési zavarok ellen” javasolják. Mivel a piarista rend 1913-ban eladta a kékkúti birtokát valószínű, hogy Tolnay Lajos is csak bérelte a palackozó területét. A párizsi nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kiállításra  kivitte 1912-ben,  ahol a legjobb ásványvízet  díjazták. Az Anna-forrásvíz aranyérmet és díszoklevelet kapott, de ennek ellenére a palackozó új kezekbe kerülhetett, mivel Marton Rezső, majd Frenreisz, később Tokaji József bérlő szerepelt az egykori iratokban.

 

A „Theodora ásványvíz”  megjelenése

 

Az Anna-forrás palackozója 1921-ben Tokaji József tulajdona, aki Pálfy Móric kir. bányatanácsost kérte fel 1921 márciusában a forrás minőségének vizsgálatára és mennyiségének növelésére . Erről így ír Pálfy Móric: „Leutazásom alkalmával ott egy betonba foglalt kb. 3,5 m mély kutat találtam, amelyben szénsav csak igen gyéren gyöngyözött fel …” „a vízvezető csatornát igen erősen vörösre festette, jeléül annak, hogy  nagy mennyiségű vashidrokarbonátot tartalmaz”.

A szakvéleményben javasolt új „forrás” létesítése előtt egy 3,5 m mély aknát ásatott Pálfy Móric, majd 3,5 m-ben a szürke agyagos és homokos képződményből jelentős mennyiségű víz szivárgott, alatta pedig kampili mészkő anyagú, igen jó víztároló kavicsot harántoltak. Minden bizonnyal ebből kapta vizét az „Anna-forrás”. Feltételezés szerint, minél nagyobb mélységre fúrnak, annál nagyobb vízmennyiséget és annál több szénsavgázt lehet feltárni. A 17,75 m mély kútból +0,6 m –en 19,4 l/min kitűnő minőségű ásványvizet lehetett kitermelni, a nyugalmi szint +0,80 m-en maradt. A kútba vörösfenyő béléscsövet és Oelhofer-Walser-féle vízemelőt építettek be.

Az ásványviz vegyelemzését Emszt Kálmán végezte és ellenőrízte a szénsav tartalmat is. A fő alkotókon kívül még alumíniumra, lítiumra  is vizsgálta a vizet, sőt radioaktivitást is mért, a szabad szénsav ekkor 3,3362 g/l volt. A kútból kivett vízmennyiség naponta elérte a 27 696 litert. Négy év latt az ásványvíz összetételében változást nem lehetett kimutatni. A vegyelemzés szerint az ásványvíz a kalcium-magnézium-hidrogén-karbonátos csoportba tartozik.

 

Ásványvíztermelés új vállalkozási formában

 

Az ország nehéz gazdasági helyzetében új utakat kerestek a vállalkozók fennmaradásuk és fejlődésük érdekében. Ez történt a kékkúti ásványvíz palackozó esetében is. Már 1923-ban több jeles személy közreműködésével megalakult a Kékkúti Gyógy- és Ásványvíz Rt. Már ugyanebben az évben az alispáni rendelet Emszt Kálmán vegyelemzése és Dalmady Zoltán orvosi véleménye alapján  az új kutat gyógyforrássá minősítette. 1924-ben olyan jeles személyek a 75 részvényes között, mint Dalmady Zoltán, Szontagh Tamás, Emszt Kálmán, Oswald Róbert, Tokaji József ésSzécsi Kálmán is szerepel. A népjóléti és munkaügyi miniszter  1924. 72099/1. B/924. sz. alatti határozat alapján azután a „kékkúti gyógy- és ásványvíz r.t-. tulajdonát képező kékkúti szénsavas vizet ásvány-, illetve gyógyvízzé, a forrást pedig gyógyforrássá minősítem, s a szóban forgó víznek forgalomba hozatalát engedélyezem”  alapján azután tov ább lehetett folytatni a palackozást és a forgalmazást.

 

Minden bizonnyal már az ásványvizű kút elkészülte után felkérték Réczey Miklós építészmérnököt  a palackozásra kerülő ásványvíz címkéjének és számolócédulájának grafikai tervezésére. A címke közepén a tulajdonképpeni grafika  egy csobogókutat ábrázol körmedencében több vízköpővel, ezekből fehéren csillogó és pezsgő víz zuhan alá. A kúton két alak, az egyik egy üvegszerű edényből vizet önt, a másik pedig kínálja a vizet. Érdekes, hogy ezek az első és a második világháború közötti időből való címkék, reklámok, számolócédulák csak nagyon óvatosan hivatkoznak „Theodóra császárnőre”.

A palackozott  kékkúti Anna-forrás víz  címkéje

 

Különböző okok miatt  a vállalkozás eladósodott és a csődeljárás megindításához vezetett. A cégtörlés előtt azonban 1929-ben Szontagh Tamás, Oswald Róbert ésHorváth György megvásárolta a palackozót és „Kékkúti Gyógy- és Ásványvíz Vállalat” néven működött tovább néhány évig és 1932-ben már úgy szerepelt, hogy Oswald László és Társa  tulajdona. Miután időközben kiderült, hogy hiányzik az üzemeltetési engedély, ezért 1930-ban Szontagh Tamás Révfülöpről baráti levélben kérte az alispánt, hogy támogassa kérelmüket, amelyet csak 1936-ban kapott meg  a palackozó azzal a kikötéssel, hogy 2-3 l/p ásványvizet az Anna-forráshoz kell vezetni, hogy a község lakossága továbbra is hozzájuthasson az ingyenes ásványvízhez. Az üzemeltető naponta 20 m3 vízet vehetett ki a kútból. A második világháború ismét megszakította az üzem fejlődését és 1942-ben be is szüntette termelését.

 

Az államosított palackozó üzem

 

Az államosítással 1949-ben az ország minden ásvány- és gyógyvíztermelő egységéből megalakult a „Gyógyvíztermelő Nemzeti Vállalat”. Bár Kékkúton nem volt termelés, ezt az egységet is bevonták az új vállalatba. AzÉdeskuty értékesítő vállalat csatolásával 1951-től az új vállalat kettős feladatot látott elGyógyvíztermelő és Értékesítő Vállalat néven, majd 1963-ban beépült a Gyógyárúértékesítő Vállalatba, de annak csak egyik osztálya foglalkozott az ásvány- és gyógyvízzel. 

Az Országos Balneológiai Kutató Intézet Hidrogeológiai Osztálya 1952-től 1964-gyel bezárólag rendszeresen mérte  a Theodora-forrás vízföldtani paramétereit és az eredményeket a Hidrológiai Közlönyben Cziráky József publikálta. Időközben több vegyvizsgálatot is végzett az Országos Közegészségügyi Intézet a Balaton környék ivóvízellátásának javítása érdekében. 

A palackozás megindítása előtt az Országos Balneológiai  Kutató Intézet védőterületi javaslata alapján  a Veszprém megyei  Tanács VB kérvényezte az elismert ásványvízzé nyilvánítást. Ezután, 1955-ben döntés történt az új üzem létesítéséről és a próbaüzemelés megindult 1956-ban, majd 1957-től a termelés folyamatos volt. Az igen egyszerű címke szerint 1,5, 1,0,  0,7 és 0,33 l-es kiszerelésben palackozták. Ugyanezzel a címkével 1961-ben egy több színnyomású plakáton egy karikatúraszerű férfi figura a reklámozott ásványvizet issza. 

A Gyógyárúértékesítő Vállalat 1970-ben az üzem további kezelését átadta a Veszprém megyei Szikvíz és Üdítőipari  Vállalatnak. Felülvizsgálat után a vízjogi engedély és az elismert ásványvíz használata érvényben maradt.

Az ásványvíz jelentős mértékű  termelés növekedése 1976-ban kezdődött, amikor a Badacsonyvidéki Pincegazdaság korszerűsítés és felújítás után átvette a telep üzemeltetését.  Ennek eredményét két év múlva már naponta a 20-25 ezer  palack  töltése bizonyította.  1985-ben bevezették  a műanyag-palackos  töltést és a  papír szalagcímkét. Majdnem minden változatán szerepel a Theodora név és az ásványvíz legfőbb alkotója. Exportáltak   Hongkongba, az NSzK-ba, a Szovjetunióba és Olaszországba . 1990-ben már 65 ezer hl –re emelkedett a palackozott ásványviz mennyisége.

 

Az utolsó 20 évről röviden

 

A rendszerváltozás során létrehozták a „Kékkúti Ásványvíztöltő Kft-t”, majd a következő évben a részvények 54%-os részét az angol Lucienne Investments Limited vásárolta meg amely 1993-ra fokozatos tőkebevonásokkal a Kékkúti Ásványvíz Rt. kizárólagos tulajdonosa lett. A jelentős beruházásokkal  a belföldi és a külföldi kapcsolatok kiépítésével  közel piacvezető lett az országban, s ma már jóformán az ország minden részében lehet kékkúti ásványvizet kapni. A Budapesti értéktőzsdén is szerepelt, gyakran hirdetett   a televízióban és a rádióban.  A részvénytársaság 2000. január 19-én jelentette be, hogy részvényeinek 31,12%-át január 17-én a francia Perrier Vittel S. A. vásárolta meg. 

Az 1900-as években csomagolási választéka a legszélesebb volt az országban. Eldobható és betétdíjas  műanyag palackot és visszaváltható üveget használtak a töltéshez. Lehetőség volt 1,5, 0,5, 0,33 és 0,25 l-es ásványvíz vásárlására. A kereskedelmi hálózat részeként az ország igazgatósági egységekre volt osztva. 

A megnövekedett ásványvíz termelés és fogyasztás kielégítésére már 1989-től több kutat létesítettek. A korszerű vízgazdálkodást szolgálják a megfigyelő kutak és a kutak állapotának állandó ellenőrzése. Annak ellenére, hogy az igen csekély ásványi anyag tartalmú, az ivóvíz minőségét alig meghaladó  palackozott vizek elárasztották a piacot, a  Theodora Kékkúti  és 2003-tól a Káli-medence Kereki dűlőből származó Theodora  Kereki ásványvíz még mindig tekintélyes helyet foglal el és közkedveltsége nem csökkent az ásványvíz piacon  Míg az előbbinek 1490 mg/l,  addig a Kerekinek  904 mg/l az összes oldott ásványianyag tartalma (2004).

 

Irodalom

 

Dobos I. 1999: A „Kékkúti ásványvíz” kutatástörténete. Kézirat, 1-43.

       Dobos I.  2011:  Hydrogeological setting of Balaton Highland. –Excursion guide May       20th,1-8. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest.

P. Miklós T 1997: Kékkút kincse. Kékkút és a kékkúti ásványvíz kitermelésének története. –Villa Filip, 1-2, 32-40.